Van egy nagyon drága régi barátnőm, aki végigkíséri az Olivok életét az első felfűzött gyöngyök óta.
Ő volt az első Oliv modellem, amikor még egy fotózásról álmodni sem mertem: Ő és a Férje rengeteg szuper képpel segítettek a kezdetekkor márkaként előre lépni egyet.
Ő az, aki elsők között erősített meg abban, hogy jó úton vagyok, mert ahányszor csak ránéz az ékszereire, mindig érzi, látja bennük a szeretetet és gondoskodást, amivel készülnek.
Ő az, aki bő egy évig noszogatott, kitartóan, hogy kapjam össze magam és adjak be pályazatot, és igaza lett, mert amikor végre szót fogadtam, eljutottam Pekingbe.
És Ő az, és nagy örömömre most már a Férje is, akik olyan kérésekkel állnak elő, amiktől -bocsi, Szivem- de minden szőrszál égnek áll a hátamon, és lever a víz, hogy jóég, ezt meg hogyan fogom megcsinálni.
Ilyenkor kezdetekben jól felépített, szakmai rettegésből megfogalmazott aggodalommal, olykor kifogáslistával álltam elő, amikre mosolyogva rendszerint csak annyit válaszolt: nem baj, Oliv, én bízom benned, megoldod.
Na igen, itt mese nincs, ha az emberben szakmailag is megbízik a barátosnéja, akkor illik ezt visszaigazolni, igen.
Itt kezdődik a második fázis, amikor is -nem túlzok- heteken át kutatom a célnak megfelelő új technikákat, beszerzek új alapanyagokat, nekifutok 5-ször, 6-szor és összeomlok 5-ször, 6-szor….mert nem elég jó.
Akkor jön pár nap pihi, csak kutatómunkával, pro és kontra érvek ütköztetése a fűzőszálakról, szerelékekről, hogy mi mire lesz alkalmas és a lehetőségekhez mérten strapabíró… (csodák azóta sincsenek, legnagyobb szemrehányásom az alkatrészek irányába, hogy még nem találták fel a szakadásmentes fűzőanyagot, ami állja a sarat az ásványok kis fűrészhez hasonlító futatainak dacára is…)
És ezután a sok kéztördelés és szentségelés után elkezdődik valami, megszületnek bennem a kompormisszumok, és végre elkezdek szenvedés helyett alkotni.
És amit Ők kérnek, az többnyire nagy sikert arat.
Nem tudom, hogy súgnak-e ezek a darabok a sok bukott és egyetlen nyert csatáról, vagy más az oka ennek, de kivétel nélkül így volt minden ilyen ékszerrel.
A másik óriási kihívás és tápláló erő is egyben, hogy 1-2 kritérium mellett teljes szabadkezet kapok, ami fejtörés és lehetőségek kánaánja egyszerre…
Így született meg – hogy csak a közelmúltban keresgéljek – a flamingo kitűző, a labradorit rózsafüzér, és a mára DreamCatcher kollekcióvá avanzsált füli is.
Egy dolog azonban ezeknél a daraboknál már másként történt.
Már azt feleltem: igen, meg tudom csinálni, csak még nem tudom, hogyan.
Ezt pedig a kitartóan mosolygó, parakifogaaokra fittyet hányó türelmednek és bizalmadnak köszönhetem: KÖSZÖNÖM! ❤
♡♡♡
Köszönöm, hogy velem tartottál!
Ha tetszett a cikk, like-old vagy iratkozz fel az értesítő e-mail-ekre, hogy egy újdonságról se maradj le.
Ha több ékszert szeretnél látni, naprakészen értesülni az új dizájnokról, gyere és kövesd az Oliv Gyöngyékszer oldalát a facebookon vagy az instagramon.
Szép napot kívánok!
Kommentek